Érdekes dolgot figyeltem meg magamon visszaolvasva a "(ki)látástalanság" bejegyzésemet. Egy olyan cikket olvasni, ami önfejlesztő témában íródott, nagyjából olyan, legalábbis nekem ez jut eszembe, mintha valaki odajönne hozzád, akár barát, akár családtag, hogy mit kéne tenned, mert az jó lesz neked. Olvasva ez így olyan volt, hogy "kösz, nem tudod milyen érzés, nem vagy a helyemben, nem értheted…", mert kívülről könnyű mondani. És ekkor jött a felismerés, hogy az a valaki én vagyok, aki ezeket leírta, ráadásul eredetileg magamnak.

Na ez ütött.

Ha magam mondtam, akkor bizonyossággal állíthatom, hogy az a valaki, aki mondja nekem "a tutit", pontosan tudja, hogy milyen érzés, és hogy min megyek keresztül.

Vagy mégsem?

Nem mindig tudja az ember, hogy mi is zajlik benne. Rengeteg érzést, információt elnyom a tudatos énünk. A tudatalatti meg mondaná lelkesen, csak "én", mint a tudatos része az agyamnak, elnyomom. Elég tudathasadásos írni még ezt a cikket is, nemhogy átélni. Ezért is vannak coach-ok és ezért is van szükség rájuk, vagy egy jó barátra, aki alkalomadtán tényleg megmondja "a tutit", vagy belekérdez a kemény témákba, a fájó pontokra (minthogy az igazság fáj). Segítenek olyan tudatalattiban tárolt fiókokat kinyitni, amiket amúgy bezártunk, kulccsal, amit eldobtunk és hegesztőpisztollyal beolvasztottuk a zárat és betonba öntve bedobtuk az óceánba…

Teszem fel a kérdést így ezek után, hogy mennyiben más, ha a saját tanácsaim olvasom vissza, mintha egy külső ember mondaná?

Próbáld ki és megtudod. Addig megosztom veled milyen érzés nekem.

Lehet nem olyan ütős, mint Csernus, de attól még üt, mivel ebbe nem tudok belekötni. Majdhogynem ezzel válaszolnék arra a kérdésre is, hogy "mit mondanál a 10 évvel ezelőtti énednek", vagy "szerinted mit mondana neked a 10 évvel idősebb éned". Vonatkoztassunk el most attól, hogy milyen időparadoxont okoznánk ezzel.

Szóval nekem most ehhez le kellett ülnöm metaforikusan is, hogy ezt átgondoljam. Azt olvasva, hogy van kiút, mikor a cikket valójában 2 napja írtam ehhez a cikkhez képest, a posztolástól függetlenül. 2 nap alatt nem oldottam meg az életem, a lelki állapotom javult ugyan, de mégsem annyira. Akkor mégis milyen kiútról beszélek magamnak… úgyhogy elővettem egy papírt és elkezdtem megcsinálni a feladatokat, amiket javasoltam "az olvasónak", vagyis magamnak. Leírtam, hogy milyen lehetőségek állnak előttem. Aztán azokat rendszereztem megvalósíthatóság szerint. Tervet készítettem, hogy a MoSCoW analízis alapján melyik mikor hogyan mennyire fér bele. Szóval készítettem egy tervet, hogy mi a "kell, kellene, esetleg, biztos nem".

Aztán eszembe jutott a mese az elefántról és a vezetőjéről.

"His metaphor is a rider on the back of an elephant in which the conscious mind is the rider and the unconscious mind is the elephant. The rider is unable to control the elephant by force: this explains many puzzles about our mental life, particularly why we have such trouble with weakness of will. Learning how to train the elephant is the secret of self-improvement."

És ezzel felrúgtam az analízisem. Hogyha az elefánt, vagyis a vágyaim vezérelnek, akkor mit is akarok? Hogy is akarom? Ajjaj, mintha újra visszakerültem volna a pár nappal ezelőtti gödörbe, a kilátástalanságba, a karrier és érzelmi válságomba. De mégsem. Valami más volt. Megváltozott a helyzet. Már kijjebb voltam. Már látom a fényt. Már éreztem a friss levegőt. Mit is jelent ez? Annyit, hogy ezzel a kis emlékeztetővel, hogy visszaemlékeztem pár nappal ezelőtti mély válságomra, összehasonlítva a jelen állapotommal, tudom, hogy ki lehet jönni belőle, de legalábbis kijjebb már biztos. És hogyha már kijjebb tudtam jönni, miért ne jöhetnék ki belőle teljesen? Tudom, hogy újra erősebb lettem lelkileg, szellemileg, és ilyenkor olyan erővel tudok nekilendülni a következő jó periódusnak, mint még előtte soha.

Újra kell írnom a tervemet? Nem. Dehogy. Még csak azt kéne. Mintha a GPS azt mondaná, hogy menj haza, találtam egy jobb utat, az "újratervezés" helyett. Ne legyünk már ennyire negatívak és ne sarkítsunk, válasszuk meg helyesen a szavainkat és a kifejezéseket. Csupán át kell írnom. Mégis csak jobban hangzik, nemigaz?