TLDR: ezzel kezdd.

Ahogyan a házakat is annak alapzatára építik, ahogyan a tested is fő tartóeleme a gerinced, ahogyan a társadalom is az emberekre épül, te is gondolkodj úgy, hogy először az alapot kell megépíteni, olyan erősre, hogy aztán a rá nehezedő súlyt is elbírják.

Ez lehet pszichikai teher, lehet fizikai, lehet tudás. viszont mindig az alapjaiban kell kezdeni.

Hogyan jutottam el eddig a gondolatig?

Megörököltem a Timivirágot, egy orchideát, ami már olyan régóta nem hordott virágot, hogy nem emlékszik senki milyen a színe. Már csak érzelmi okokból is, plusz a kihívás miatt is nekiveselkedtem, kikérdeztem mindenkit (az internetet is), hogy hogyan kell egy orchideát nevelni. Az 5 hónap alatt, amióta nálam van, hozott egy hatalmas 4. levelet és 9 új gyökeret. Virágot azonban még kezdeményezés szinten sem.

Amikor megállt a levelek növesztésében és elkezdett gyökereket ereszteni (5-t egyszerre a 'nyakánál'), ezt elmeséltem Punak (édesapám). Mindig azt mondja, hogy jól van az így, hiszen épp erőt gyűjt és ő tudja mit akar, nekem egy feladatom van, megfelelően öntözni. Már 9 gyökérnél tartunk, de ezt hallom tőle azóta is. Timivirág azóta is csak a gyökereket erősítgeti, amivel a táplálékot felveheti. 

A minap bújt ki az utolsó gyökerecske és figyelve a kis új fejleményt, ma reggel új szemmel néztem a fejlődésére. Punak a tanácsai a virággal mintha mélyebbre csúsztak volna és jobban megértettem volna mi is történik a Timivirággal.

Mert addig nem lehet pompázni, amíg belül nem erős hozzá. Addig nem tud a külsőségekkel foglalkozni, amíg nem tudná azt a virágot fenntartani.

(nem akarok ítélkezni, de véleményem megvan arról, aki a smink és a csillogó köröm mögé bújik)

Timivirág nem akar senkinek sem tetszeni, nem akar másnak látszani, nem akar feleslegesen erőlködni. Timivirág tudja, hogy neki éppen mi a jó. Van ideje, tudja, hogy jó kezekben van. Az eddigi tapasztalatai alapján tudja, hogy mikor kap vizet, és tudja, hogy ahhoz hogy virágot hozhasson előbb tápanyaghoz, energiához kell jutnia. Timivirág okos, tudja, hogy virágot nem lehet a semmiből teremteni, úgyhogy nekiveselkedett a gyökérzetének a fejlesztéséhez. Nem kell sietnie, nincs megfelelési kényszere. Azt csinálja, ami neki jó, mert tudja, hogy én így is elfogadom. Aztán amikor már elég erős, kihoz egy virágot, aminek az egész világ örülni fog (legalábbis az én világom fel fogja dobni).

Timivirág esete élő példája a Maslow piramisnak. Először legyenek kielégítve a megélhetési szükségletek, azaz a hiány alapú szükségletek. Amik nélkül nem élhetne. Legyen táplálék, de nem elég, hogy táplálék van, azt fel is kell tudni dolgozni és be kell tudni fogadni. Levest is hatékonyabb tányérból enni, szóval előbb tányér kell (azaz a megfelelő körülményeket kell megteremteni). Ha ez megvan, akkor kezdődhet a fejlődés és átléphet a növekedés alapú szükségletek szintjére, ahol is majd hozhat virágot.

Igaz, hogy a növénynél a virág a reprodukció része, ami az alap szükségletek része, viszont csakhogy tudjátok, egy virág fenntartása egy növénynek elképesztő energiájába kerül. Ha nem tudná ezt a mennyiségű energiát előteremteni ÉS fenn is tartani, nem hozna virágot, "visszagubozódna" és átlépne a túlélésre, mintha hibernálná magát. (Ami amúgy az embereknél az egyik legveszélyesebb állapot, ha úgy véli, hogy mát csak a túlélésre játszhat és nem hiszi, hogy kitörhet.)

Timivirág tudja ezt. Timivirág tudja, hogy mi a NEKI jó és aszerint cselekszik. Törődik ő velem? Miért tenné? Tudja, hogy így is úgy is örülni fogok annak a virágnak. Sőt, mint egy jó előadó, felkelti az érdeklődést, egyre feszültebb lesz a légkör (annak ellenére, hogy rendszeresen szellőztetek), aztán amikor már azt hinném ennél nincs tovább, egy új csavarral majd kihoz egy virágszárat, aztán újabb idegtépő várakozás és a bimbó után a virág is megjelenik. Úgy fogok neki örülni, mintha megnyertem volna egy aranyérmet.

Egy nagyon aktuális komoly döntés előtt állok épp, úgyhogy nem meglepő, hogy ilyen gondolatok keringenek a fejemben. Éppen a jövőmet kell meghatároznom egy döntéssel, de legalábbis úgy érzem. A virágnak abból a szempontból könnyű, hogy genetikailag tudja, mi a célja, virágot hoz, aztán újra és újra. 

Én és te is aki ezt olvasod emberek vagyunk, a humanoid faj része, befelé fordítható hüvelykujjal, meg szürkeállománnyal, a földi genetika csúcsa, ami azt is jelenti, hogy ráhatásunk van arra, hogy mit is akarunk. (habár lehet ez is genetikai, és csak azt hiszem, hogy én akarom amit akarok, de ezt talán máskor). Azt emberi faj nehézsége az, hogy míg az állatoknak és növényeknek főként a hiányalapú szükségletekről kell gondoskodniuk életükben, nekem megvan a szabadságom, hogy magam döntsek a jövőmről. (Ez a szabadság amúgy komoly felelősség, sokaknak ez igen komoly stresszt okoz, és emiatt sokan nem szeretnek ezzel a szabadságukkal élni, és hagyják, hogy mások döntsenek helyettük.)

Szóval mi is az én virágom? Egyáltalán mi a virág a virágnak? Úgy vélem, hogy (a reprodukción túl és maradva a metaforánál) kibontakozni, megmutatni teljes pompáját a világnak. (azt hiszem ezt a mondatot leírva döntöttem is). A virágom azt reprezentálná, hogy már megvannak az alapok, erősek a gyökereim és átléphetek a fejlődésbe. 

Elgondolkoztál már, hogy egy fa is csak olyan erős, mint amennyire a gyökérzete? Ha a fa fejlődni akar a felszínen, az alapjait is fejlesztenie kell? Külön-külön nem megy.

Engem sem hajt a tatár, minek akarnék másnak látszani? Nem madár vagyok, a hátam sem tollas és nem a tollaimmal kell csábítanom a tojót. Szerencsére vagyok olyan 'jófej', hogy a barátaim is önmagamért kedvelnek. De ahogy a virág sem úgy hoz virágot, hogy majd nagyobb és erősebb legyen a gyökérzete, én sem csak azért akarok 'tojót', hogy legyen utódom és azáltal legyen jobb és stabilabb az életem. 

Mi a tanulság? Kezdd belülről. A házat sem a festéssel kezdik építeni, majd a vakolattal folytatják, amihez hozzáillesztik a téglákat és mindez alá beleöntik a betont...